Az egyik az Élet és Tudomány összevont, 51-52. számában a legendás Dombai-Werbőczi-féle "Gólyavár" legfrissebb kutatásairól és egy immár igencsak esedékes régészeti-művelődéstörténeti feltárásról szól. Szerzői: Csányi Viktor és Szabó Géza régészek.

Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum egyik régésze, annak Könyvtár-vezetője tollából pedig a - múzeumok mellett a helyi könyvtárakban is hozzáférhető - Múzeumcafé című folyóirat (2012. évi) 32. számában publikált élvezetes összefoglalót az Európában egyedülálló, teljes egészében feltárt alsóhetényi "Iovia-tipusú" késő római kori erőd jelentőségéről és még sok újat rejtő titkairól. (Melynek legjellegzetesebb tárgyi anyagai a Dombóvári Helytörténeti Múzeum gondozásában láthatók, kötet-foglalata pedig ugyanitt megvásárolható!)

Szóval: Dombóvárról - csak pozitívan!

dr. Kriston Vízi József

Új római város a Kelet-Dunántúlon: Iovia

Meghatározott célokkal, de mégiscsak rutin-ásatásként indult az alsóhetényi késő római erőd kutatása, amely Északkelet-Pannonia településtörténetét illetően mégis váratlan eredményeket hozott. Az utóbbi fél évszázadban a római tartomány római településhálózata eléggé ismerté vált. Különösen a Duna-menti határvonal, ahol már évszázadok óta intenzív kutatás folyik. A Duna mellett vezető limes út katonai táborainak és településeinek nemcsak a helyük, hanem nevük is ismert. Köszönhető ez a 3. század végén összeállított római útikönyveknek, amelyek a határerődök nevét topográfiai rendben, majd teljes számban tartalmazzák. A tartomány belsejében azonban csak a főutak melletti települések nevét ismerjük anélkül, hogy tudnánk: milyen jogállású településről van szó. Azt ugyanis, hogy municipium, colonia, útállomás, kocsma vagy lóváltó állomás volt-e, az útikönyvek nem jegyezték fel. A városok nevét vagy az elbeszélő forrásokból vagy a feliratokból ismerjük meg; az utóbbiak a reneszánsz óta a római birodalom felettébb megbecsült emlékei. A 18. századi leírások (mint például Bél Mátyás) felfigyeltek egy olyan dunántúli római lelőhelyre, Keszthely-Fenékpusztára, amelyet az utóbbi évtizedekig nem lehetett besorolni az ismert római településformák (város, villagazdaság, falusi település, katonai tábor és település) közé. Ugyanis alaprajza leginkább a farmgazdaságokra emlékeztetett, viszont erős véd művekkel volt körbevéve, de nem a limes mentén feküdt, mint a többi erőd. Legkorábban a környei (Komárom-Esztergom megye) tűnt fel a középkori forrásokban. Az antik emlékekre nagyon figyelő Kézai Simon a bánhidai csatával kapcsolatban emlegette régi várát. A Kelet-Dunántúlon, Siófoktól délre Ságváron, és Dombóvártól északnyugatra Alsóhetényben (Tolna megye) a hasonló építmények romjait nemcsak a kutatók, hanem a felszínen gyűjthető római érmek miatt a kincskeresők is régen felfedezték. Típusát tekintve ezekhez tartozik a Tácon feltárt település harmadik periódusa, amely a 4. században épült. E létesítmények tervszerű kutatása az 19. század végén Fenékpusztán kezdődött el és folytatódott az 1940-es évek végétől. Az 1970-es évektől a Magyar Nemzeti Múzeum régészei végeztek feltárást Ságváron (1971-1979), Alsóhetényben (1969-71, 1981-1994) és az ezredfordulón Környén. Az ásatások célja a létesítmények alaprajzának, építéstörténetének, kronológiájának és rendeltetésének megállapítása volt.
A több évtizedig tartó feltárások majd minden kérdésre választ adtak. A terjedelmes, közel négyszögletes, 120-150 cm vastag falakkal kerített erődöket a 340-es években építették. A 375. évi szarmata támadás után a véd műveket átépítették: az erődfalakat lebontották, és 2-3 méter vastagra építették át. A korábbi, kis tornyok helyére 12-15 méter átmérőjű kerek tornyokat emeltek: ezáltal a létesítmények védelmi képességét megnövelték, amit a falak köré ásott árkok tovább fokozták. Az átépítéskor a falakon belüli épületek változatlanok maradtak. A véd művek azonos alaprajza, egyidejű felépítésük és átépítésük, azonos beépítésük bizonyítja, hogy a létesítmények egy típusba tartoznak. Erősíti ezt az azonosan kiválasztott földrajzi környezet, víz közeli (patak, tó) elhelyezésük; vízre az erődben folyó tevékenység miatt volt szükség. Az erődök gyér és elszórt beépítéséből, a hatalmas raktárakból, a magtárakból a kenyérsütő kemencékből, a húsfüstölő alkalmatosságokból következik, hogy raktárbázisok, logisztikai központok voltak, ahonnan a 4. században felállított, a veszélyeztetett területekre siető belső ún. mozgó hadsereg katonáit, és egy-egy limes-szakaszt is elláthattak élelemmel.
A Dombóvártól északnyugatra található alsóhetényi ásatás meglepetése az északi erődkapu mellett épült nagy raktár alapfalaiból előkerült több, mint hétszáz felirat- és faragványtöredék volt. Többségüket márványból készítették. A 64,5 x 23 méteres, három hajós raktár előtere felett ma legelő van, ahol a földben az alapfalak megmaradtak, míg a szántóföldön az épület folytatását a pillérek kivételével kitermelték. A faragványok és feliratok többsége kora császár kori sírsztélékhez tartozott. Rómer Flóris a 1860-as években feljegyezte, hogy –Süllyedtvárban, ahogy a környékbeliek nevezték, az „Ókörtvélyesnél” kerülnek elő római pénzek és a feliratok. Az erődfalakba is építettek be faragványokat. A keleti kapu alapozásába egy másfélszeres életnagyságú, márvány császárszobor töredékét falaztak be; a hátára lelógó sisakdísz alapján alighanem a várost alapító uralkodót Marsként ábrázolta. A keleti erődfal lábazati részét nagyméretű kváderkövekkel burkolták: ezek között egy dioszkurt ábrázoló márvány bázis került elő.
A Süllyedtvár köveinek kitermelése és felhasználása az Árpádkorban elkezdődött. A közelben 1263-ban alapított, Szent Ábrahám monostor (ma Dombóvár északi része) falaiba is kerültek márvány faragványok, és a környező falvak templomaihoz is bizonyára hordtak el építőanyagot. Attala északi határában állt kis románkori templom alapfalába is találtunk az erődből származó építőanyagot ( templomocskát a dombjával együtt az ezredforduló környékén eldózerolták). A raktár alapfalait a 20.század elején szedték ki, és a lakósok elbeszélése szerint az uradalmi kukoricagóréba építették be. Ezt a 1940-es évek végén elbontották; kövei sokadik felhasználásban az alsóhetényi házak alapfalába kerültek.
A faragványok mennyisége és minősége alaposan megváltoztatta a környék római településtörténeti képét. A Süllyedtvár alapfalaiban talált síremléktöredékek nagyrészt jó minőségű márvány faragványok. A Kelet-Dunántúlon alig van márványból faragott síremlék, és a Dunántúl belsejében római feliratok és faragványok általában ritkán kerülnek elő. Az Alsóhetényben talált töredékek nagy száma, faragásuk hasonló stílusa alapján fel kellett tételezni, hogy a közelben egy nagy 2-3. századi temető van, amelynek sírköveit a katonaság a törvényi tiltások ellenére a 4. században elhordta és feldarabolva építőanyagként felhasználta. Mivel a sírkövek nagyszámúak és már csak a szállítása miatt is drága márványból készültek, olyan települést kellett feltételezni, amelynek a nagyobb lélekszámú lakossága megfelelő gazdasági háttérrel rendelkezett nemcsak a márvány beszerzésre, hanem egy kőfaragóműhely fenntartására is. Ilyen közösség csak városban élhetett. A település városi jellegét a monumentális császárszobor-torzó is megerősíti. Ezért lehetett gondolni arra, hogy az alsóhetényi erőd közelében egy várost rejt a föld. Ez annál is inkább elképzelhető volt, mert a viszonylag jól urbanizált Pannonia észak-keleti része, a Kelet-Dunántúl e tekintetben fehér folt volt: polgári fejlődésű várost ott nem ismertünk, ezért szükség volt ilyet találni.
Noha nem találtunk olyan sírfeliratot, amelyre rávésték a város nevét, azt mégis ki lehetett következtetni. Mivel bebizonyosodott, hogy a Dunántúl belsejében épült erődök katonai logisztikai bázisok voltak, nevük kereshető volt a késő római katonai tisztségkimutatásban, a Notitia Dignitatumban, ahol Soproni Sándor meg is találta. Ezek a nevek azonban az útikönyvek település-felsorolásából Iovia kivételével hiányoznak. A Iovia név a 280-as években összeállított Itinerarium Antonini útvonal-leírásában, a Sopianaeből (Pécs) Brigetioba (Komárom-Szőny) vezető úton volt olvasható, és éppen Alsóhetény körzetében kereshető. Az alsóhetényi erőd 40-50 évvel az Itinerarium összeállítása után épült, a helyén pedig nem volt korábbi római település, amit az útikönyvben feltüntethették volna, a két Iovia nem lehetett azonos település. Megoldást jelent, hogy a korábbi polgári település Iovia nevét később a közelében épült erőd átvette. Hogy ez a város – más pannoniai, közigazgatási szerepet nem kapott településekhez hasonlóan – a 4. században elsorvadt és elnéptelenedett, a megmarad lakói pedig az erőd védelmébe húzódtak, lehetséges.
Az alsóhetényi erőd közelebbi és távolabbi környékét bejárva, egyetlen olyan, már régtől fogva ismert lelőhelyet akadt, amelynek a felszíni kiterjedése alapján feltételezhető, hogy város volt: ez a ma Szakcs község déli határához tartozó, régebben Felsőleperd– Gölösi malom néven ismert, az alsóhetényi erődtől 7 kilométerrel északra fekvő lelőhely volt. E következtetési sor végére a légifelvétel-kutatás tette fel a koronát: Bertók Gábor felfigyelt arra, hogy lelőhelyet négyszögletes területen oldaltornyokkal megerősített falak veszik körbe. Mindezt összegezve: a Felső-Leperden talált lelőhely épületei Iovia városának maradványai, amely a 2-3. században a Kelet – Dunántúl egyetlen városa volt, amely nem feküdt a limes mentén. Valószínűleg a 2. század első évtizedeiben alapították, amikor Pannoniát két részre osztották. Ezután ugyanis Pannonia Inferiornak csak a déli részén maradt egy város (Sirmium), az északi részén szükség volt egy polgári települést létrehozni.
Különleges leleteket eredményezett az alsóhetényi erőd temetőjében elkezdődött feltárás is. Az 1970-es években készült légi felvételen látható volt, hogy a temetőben 7-8 kisebb nagyobb sírépítmény állt. Meglepő volt egy nagy, általunk mauzóleumnak nevezett, különleges alaprajzú, összetett térkapcsolású épület. Az alsóhetényivel rokon, többi belső erőd, Keszthely-fenékpuszta, Ságvár, Tác temetőiben vagy nem volt, vagy csak 1-2 egyszerű, kisebb sírépületet emeltek. Az alsóhetényi mauzóleum a közép-duna-vidéki római tartományok mindeddig legnagyobb méretű sírépülete. Az alaprajzi bonyolultsága ellenére egyidejűleg, tengelyszimmetrikus elrendezésben épült. A 32 méter hosszú építmény perisztil udvarból, nagy, ellentett apszisú előtérből és hatszögletű, három apszissal bővített centrális részből áll. Az udvar két oldalához 2-2 apszis csatlakozik. A mauzóleum a 4. század utolsó harmadában épült fel, és az 5. század második-harmadik évtizedében kibővítették. Az építmény ugyanis megtelt sírokkal, és új temetkezési helyre volt szükség a közösség azon tagjainak, akik számára akár a rangjuk, akár szociális helyzetük, esetleg egyházi státuszuk miatt a mauzóleumot létrehozták.
A mauzóleumban jól megépített téglasírokba és három kőszarkofágokba temetkeztek. Szinte semmi viseleti tárgy nem került elő a sírokból, orsó alakú üveget is csak egy sírba tettek, viszont a környező feltárt temetkezések a megszokott, késő antik viseleti és mellékletadási szokást mutatják. A mauzóleumban kiválasztott és megkülönböztetett személyeket, minden bizonnyal keresztényeket temettek. A mauzóleumban eltemetettek gazdagságát a selymek és aranyszállal fonott textilek mutatják.
A Pannonia római korának végét, a hun korszak népeinek megszállását nemcsak azzal lehetett bizonyítani, hogy az épület bővítményeibe már nem temetkeztek, mert a lakók elhagyták a körzetet, hanem abból is, hogy a mauzóleumból az egyik sírból –alighanem egy köztiszteletben álló személy – maradványait kiemelték, a sírgödröt csak tessék-lássék temették be, a maradványokat pedig magukkal vitték.

Tóth Endre, Magyar Nemzeti Múzeum

Szerkesztett változata megjelent:
múzeumcafé. 6. évfolyam, 23. szám, 2012/6. 44-45.p.