Az épület falán elhelyezett márványtábláról a leplet a beruházó Régió-Bész Zrt. operatív igazgatója, Parrag Gyula rántotta le. Köszöntőt mondott Szabó Loránd polgármester és az épületbe költözött szolgáltatók, a BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Zrt., a DRB Bank és a Duna House képviselői, valamint Patay Vilmos országgyűlési képviselő. Az Ivanich-Üzletház több mint tíz új munkahelyet teremtett.

Az emléktábla avatásán dr. Kriston Vízi József, a Dombóvári Helytörténeti Múzeum igazgatója az alábbi beszédével méltatta a megnyitást:

Az új esztendő még mindig tartó késődélutáni sötétedéseiben, kilépve a túloldalon, nem oly messze lévő volt főszolgabírói lak kertkapuján immár minden alkalommal új fények tűntek fel az itteni utcafronton. Előbb furcsálkodva, aztán kíváncsian néztem át újra és újra, amíg aztán egyik nap már állványok és árnyékaik nélkül bomlott ki egész valójában ez a megszépült épület. És persze egyre közelebb és közelebb óvatoskodtam: hadd lássam csak, hogyan is fest a csaknem öt évig járda-szürkén és lezárt kapukkal megfáradt, több mint száz évet látott épület?

Ez vagy ilyen érzés tölthette el a késői hazaigyekvő járókelőt 1905 és 1906 fordulóján is, amikor az Ivanichék-féle villanyos telep jóvoltából a néhány évvel azelőtt még Széles, de ekkorra már Esterházy nevet viselő utca e telkén egy éve már álló Kereskedelmi Kaszinó épületében és előtte hosszan kigyúlt az otthonosságot adó lámpa-fény.

Mit is szolgált akkortájt ez a méltóságteljes, 1904-ben épített kétszintes „palota”? Miként azt megbízható és jeles forrásokból tudjuk: Dombóvár első, még 1875-ben alakult és legnagyobb létszámmal működő társas egyesületének új hajlékául épült. A dolgos és igyekvő elődök célja az volt, hogy kereskedők, gazdák és képzett iparosok számára olyan gyülekezési hely legyen, ahol kicserélhetik nézeteiket a hazai és külföldi gazdasági és kereskedelmi ügyekről, itt kereskedelmi ügyleteket köthetnek, s mindezt a helyi társasélet jobbításával együtt tehetik. Kiváló helyet választottak hát ezzel az épülettel maguknak, hiszen Dombóvár nagyközség képviselőtestülete 1902-ben betiltotta a házaló- és vándorkereskedést, így a Szent László (ma Arany János) tértől végig a Hunyadi térig húzódó utca két frontján boltok, kereskedések, a gazdasági élet és a bizakodó helyi polgárság hajlékai épültek meg. Mintegy kiegészítve, illetve körbe véve a már akkor is fontos oktatás és közszolgálat szintén jelképpé növekedő épületeit. S ne feledjük azt sem: a megépült Újdombóvári (ma főpályaudvari) Vasútállomástól is erre futottak fel már az utak!

Ez az épület tehát a kereskedelmi élet egyik fontos eszme- és információ cseréjének központja, egyfajta „börzéje” volt; az volt 1914-ig, ennek válságba jutásáig, s amikor is a háztulajdonos, a Dombóvári Takarékpénztár kénytelen volt felmondani a bérletet. A pénzügyi részvénytársaság 1945-ig székelt itt, majd a Magyar Nemzeti Bank vette birtokba.1987-ben a Magyar Hitelbank Rt. szerezte meg, egy évre rá alapos és szakszerű renováción ment keresztül, s ezután a Kereskedelmi és Hitelbank működött itt, míg aztán új épületét elfoglalva, 2006-ban „lakók nélkül” maradt ez az épület, amit a helyiek és a bevándoroltak is csak „a Bank” elnevezéssel illettek. Ez idáig, de mától már egy új elnevezés meghonosodását rögzíthetjük mi, kortárs helytörténet-írók és örökségvédők, tehát figyeljünk: új város-történeti pillanatoknak (óráknak) lehetünk most tanúi együtt!

De ki is volt az az Ivanich Antal, aki az épületünk történetében is kulcsszerepet játszó Takarékbank anyagi és vezetőinek erkölcsi segítségével végül is legyűrte a helyi testület kishitűit és gáncsoskodóit?

Ivanich Antal 1868-ban, Batéban született, apjától örökölte a gépek iránti érdeklődést s ennek első komoly jeleként az Árpád utcai malmot. Négy évig szolgált az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészeténél. Katonai szolgálata után Ódombóváron telepedett le, ahol megalapította a járás első mezőgazdasági gépgyárát. 1893-ban vette feleségül a győri tanítónőt, Braun Irént, aki nem csak a családi tűzhely mellett, hanem férjének minden fontos vállalkozásában, nehéz döntésében részt vett, urát okosan segítette. A közeli Jókai utcában állott hát Tolna megye első hőerőműve, villanytelepe, amely révén az előállított villamos energia mellett gőzfürdőt is üzemeltettek a telephelyen.

Villanyt kaptak Dombóvár iskolái, a községháza, a főszolgabíró épület, majd egyre több lakás is; ahogy annak idején az egyik helyi lap tudósított: „Kapcsoló kattanására világosban lehetünk, amikor iparüzemeink, mesterembereink segítőtársai, a motorok már városszerte búgnak…” Ezt az élményt csak akkor vagy úgy tudnánk elképzelni, ha mondjuk egy vagy két napra áram nélkül maradnánk, majd egyszer csak ismét beindulnának a számítógépek, televíziók, hűtőszekrényeink, az otthoni és utcai lámpák, a különböző töltőállomások vagy a vasút maga!!!

Az Ivanich-féle „kis és nagycsalád”-nak volt köszönhető például, hogy az első (majd a második) nagy háborúk idején Ó- és később Új-Dombóvár szinte sosem maradt áram, biztonságos világítás, munkás energia nélkül. Ivanich Antal villanyszerelő tanoncok mestereként is szerepelt, 1920 nyár elején például egy kárászi illetőségű fiatalember tett nála vizsgát. Tevékenységének köszönhetően a Dombóvári Községi Ipartestület 1923-ban elnökévé választotta s ezt a tisztséget 1927-ig viselte. Ez idő alatt társaival együtt létrehozták az Iparos Mozgót (a mozit), mellette az Iparos vendéglőt, s a nagyobb forgalom érdekében a piacot a Hunyadi térre telepíttették.

Ivanich Antal még 1923-ban saját költségén bevezette a villanyt a római katolikus nagy templomba, és írásba adta: amíg a villanygyár az övé, illetve családjáé, addig az áramot ingyen szolgáltatja a templomnak; plébánosa pedig mindenkor csak a fele árat fizette a villanyért. 1925 novemberének végén ünnepség keretében vehette át Horthy Miklós kitüntető okiratát, a „Kormánytanácsos” címet.

1927-től transzformátor állomást építettek, 1929-ben pedig részt vettek a Főgimnázium energia-rendszerének kivitelezésében. Vezetője volt a Dombóvári Önsegélyező Egyesületnek, s igazgatótanácsi tagja a többször megidézett Takarékpénztárnak. Tevékeny élete a második nagy háború derekán ért véget, 74 esztendősen távozott; a családi sírbolt a Rákóczi utcai temetőben található.

S most, egyúttal a Magyar Kultúra Napjának előestéjén külön is hangsúllyal szerepel Ivanich és a mindenkori művelt polgárok és tájékozott, önzetlen vállalkozók, „ az ivanichok” további szerepvállalása: részese volt már az előző századelőn a Színpártoló Egyletnek, majd megalapítója 1924-ben a „Dombóvári Ipartestület Férfikarának”. Gazdaság, iparkodás és kultúra együtt! Ezt a példát hordozta tovább fia, a már egyetemen végzett gépész- és villamosmérnök, az ifjabb Ivanich Antal. S hisszük, hogy ez, de már a művészetek iránt fogékonyságon túl alkotó és zenei virtuóz, városunk díszpolgára, Ivanich Miklós maga kiteljesíthette azt, amit felmenői a gépek, a technika művészeiként adtak a közösségnek, gondosan vigyázva a hozzájuk bármilyen szálon is kapcsolódók emberi viszonylataira, méltóságukra.

Számunkra ez lehet az igazi példa Ivanich Antal, mint névadó, s ez, a régen és ma is mesterien, emberszabásúan megalkotott, újra lakályossá tett, több mint tíz éve már épített örökségi védettséget is élvező épület közös üzenete. Dombóvárnak jövőjére is gondoló városvédő, - szerető és azt önkéntesen szépítő polgáraival együtt őszinte köszönet mindezért.

Terjedjen ez a példa városszerte; csináljuk a csodát, ne csak magyarázzuk!