A nívós és hangulatos rendezvények szervezésében igen aktív házigazdák részéről A főzni az alkotás örömével - avagy válogatás székely és sváb kincseinkből című kötet március 28-i bemutatóján Horváth Józsefné Eti köszöntötte a közönséget. Kiderült, egyik unokatestvére a sok közül Borika. Közel egyidősek és együtt gyerekeskedtek Majoson. Eti elmondta, mikor olvasgatta a könyvet, gyerekkori emlékek jutottak eszébe. Megtudtuk azt is, házigazdánk magáról azt gondolta, már abban a korban van, amikor tud főzni, de a könyv adott neki is számos hasznos tanácsot. Mi több, a székely emberek számára a sváb konyha újdonságot jelen, ezért is kívánta a hallgatóságnak, hogy olvassák szeretettel az alkotást.

A Székely himnusz közös eléneklése után Farkas János művelődésiház-vezető mondott személyes hangvételű köszöntőt, majd szerény ajándékokkal köszönte meg az előadó és a szervezők igyekezetét.

A Székely Dalkör éneke után aztán eljött a szerző, Wilhelm-Pék Borbála ideje, akinek életében az első fordulópont akkor következett - mint azt az infoDombóvár.hu-nak az előadását követően elmondta -, amikor vegyészi karrierjét allergiája miatt kellett feladnia. A következő mérföldkövet 2009 ősze tartogatta számára, amikor is szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nála. Ekkor jogászi pályafutását volt kénytelen rokkantnyugdíjas létre cserélni. Tette és teszi ezt máig azzal a határozott tudattal, hogy ő lesz az erősebb, nem a betegség. A sütés-főzés, az új ízekkel kísérletezés mindig is hobbija volt. Megváltozott egészségi állapotában pedig egyre erősebb késztetés hajtotta arra, hogy megossza mással is tudományát.

A szerző annyira értékes gondolatokat fogalmazott meg ínycsiklandó és igen ízléses ételfotók kivetítésével kísért és dedikációval folytatódó előadásában, hogy helyi híreink szerkesztője képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy ne idézzen tőle jó párat. Alább ezek jutnak el a nyájas olvasóhoz…

Az igazi szakácskönyv nemcsak receptek gyűjteménye. A szakács fő műve nem a recept, hanem maga az étel, amelyet elfogyasztanak. Olyan, mint egy hangverseny, amely nem ismételhető, soha nem ugyanaz, de élmény és felejthetetlen. Egy igazi szakácskönyvben ennek a hangulatnak is benne kell lennie. (…) Minden ételben ott a titok. A szakács lelke, ihletettsége, tapasztalata, ügyessége. De ki a jó szakács? Aki nem a saját, hanem annak az ízlése szerint főz, aki az ételt elfogyasztja.

Mit akartam adni az olvasónak? Akartam bátorítást adni - hogy jó ételek könnyen elérhető és megfizethető alapanyagokból is készülhetnek. Akartam titkokat adni – mert a receptek mellett a sikerhez apró, de fontos ismeretek, csak személyes tapasztalatból átadható fortélyok is szükségesek. Akartam önbizalmat adni – mert ezeknek az ételeknek az elkészítése nem haladja meg az átlagos háziasszonytól elvárható teljesítményt. Mindenki kezdő volt egyszer! Akartam érdekességeket adni – hogy az olvasó minden héten találjon olvasnivalót, a maga számára valami újdonságot ebben a könyvben. Akartam élményt adni – hogy az olvasóhoz az ételekről szóló irodalmi művek is egy kicsit közelebb kerüljenek. Akartam büszkeséget adni – hogy olyan ételeket népszerűsítsek, amelyeknek elkészítése családunk hagyományának számít.

A család számomra kettős identitást jelent. Egyszerű, bukovinai gyökerű családba születtem, ma is büszkén és meghatottan ejtem ki Istensegíts nevét, ahonnan szüleim származtak. (…) Egy baranyai sváb faluban, Mecseknádasdon (Nadasch) töltöttem életem felét, és e negyedszázad alatt megtanultam tisztelni a sváb kultúrát, gyermekeim a magyar mellett a németet is anyanyelvüknek vallják. (…) A hagyomány az öröklött értékekben rejlik, a jelen kincsei ajándékok, s rajtunk múlik, hogy hagyománnyá váljanak. Mindenki a saját gazdagságával tiszteleg. Nekem az a lehetőség adatott, hogy hitem szerint kezdhetek a hagyományos székely és a sváb konyha, valamint a mai kor gasztronómiája között közvetíteni.

Mi késztetett arra, hogy ezt a könyvet megírjam? Az, hogy szeretném mással is megismertetni azt az utat, amíg eljutottam egy saját konyhai filozófiához. Mindenkinek van egy ilyen végtelenbe vesző útja, ha bevallja, ha nem. Ezt a szakmát egész életünkben tanuljuk. Tudatosan tesszük? Nem. És sajnos, nem is vagyunk büszkék rá. Nem tanulni akarunk másoktól, hanem utánozni azt, amit mások nálunk okosabban és tehetségesebben jelenítenek meg.

Könnyű azt mondani, hogy élj egészségesen, étkezz korszerűen, változtass az életmódodon, ha a módszert nem azon a nyelven hirdetik, amit értenék. Biztosan mindenről az igazat olvasom? Aki már elmúlt ötvenéves, az megérte, hogy némelyik élelmiszert néha egészségtelennek és rendkívül károsnak kiáltják ki, aztán valamilyen piaci hatás folytán egyszerre „megbocsátanak” neki.

Honnan lehet hát igaz ismereteket szerezni? A család nemcsak a vérségi kötelék okán hiteles kapocs. A nagyszülők és szülők saját példájukkal tanítják leghatékonyabban a fiatalokat. Olyan kincsek keletkeznek így, amit okvetlenül tovább kell vinni. Ha ezzel a könyvvel csak egy keveset is sikerül átörökíteni abból a komplex egészből, aminek én az étkezés kultúráját tartom, már megérte megszólalni. Igen, az a szándékom, hogy rajta hagyjam a kezem nyomát a világon, hiszen az idő akkor is elmúlik, ha semmit sem csinálunk. (…) Az üzenetem az, hogy felelősek vagyunk a ránk bízott hagyományokért és tovább kell adnunk azokat. (…) A morzsoltas kalácsra, ami egy hagyományos székely sütemény, az interneten rákeresve egyetlen találat sem adódik. Hát nem szabad elvesznie!

Naponta látom, hogy a nálam sokkal ügyesebb, gyakorlottabb szakácsok milyen ételcsodákat képesek minden felületen megjeleníteni. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy akinek főzök, annak jó emléke legyen róla, az ízeket vigye magával, és legyen, aki követ, aki a nyomomba jön. (…) Az ételt ugyanúgy meg kell komponálni, mint egy zenekari művet. Nem mindegy, hogy mit, mikor, mennyi ideig és milyen hőfokon adunk elő.

Ki kell mondani: az étkezés az a terület, ahol a legteljesebb egyéni önzés érvényesül. Nem elsődleges, hogy úgy történjen minden, ahogy én akarom, hanem alapvető. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy ösztönösen követem a szervezetem utasításait. Az ösztön pedig nagyon tiszta és hatékony munkát végez.

Aki már főzött másnak, ismeri az érzést, amit a „közönség” reakciója jelent. Nem igaz, hogy jót enni csak egzotikus, kimondhatatlan nevű és összetételű ételekből lehet. Hogy ez divatos lenne, nem kétlem. De hát az abroncsos szoknya is volt valamikor divat. (…) Vajon miért van az, hogy a kukorica az élelmiszerboltokban alapélelmiszerként régóta kapható a mexikói zöldségkeverékben, de a kukoricaliszt, amiből puliszkát lehet főzni, még ma is sok helyen a reformélelmiszerek között található?

Hogy botladozunk tanulás közben, hogy nem sikerül mindig mindent kiválóan elkészíteni? Lánykoromban nekem is szabad volt egyedül alkotni a konyhában. Sütöttem is olyan kiflit, hogy másnap verekedni lehetett volna vele.

Számba vettem székely és sváb kincseimet, és abból válogattam, amit megőrizni és továbbvinni érdemesnek tartok. Néhány kiadvány már őrzi eleink finom ízeit mindkét kultúrában. Amit azonban én szeretnék mutatni, az nemcsak a receptek sora, hanem maga a tudás, a folyamat, az élmény, ahogyan a főzést megszerettem és gazdagabb lettem általa. A közreadott receptekben leírt ételek közül számosat változtatás nélkül főztem meg, és a receptek nagy része saját, védett alkotás. (…) A bukovinai és a sváb konyha ételei egyaránt egyszerűek, ízeik erőteljesek, s mindkettőre jellemző a takarékosság. Utóbbi azonban egyik esetben sem igénytelenséget hordoz, hanem a kényszerűség parancsolatát. (…) Ma, amikor egymást érik a hagyományokat jól-rosszul interpretáló gasztronómiai rendezvények, hiú ábránd egyes népcsoportok hagyományos főzési szokásait vegytisztán megjeleníteni. Talán nem is kell. Hiszen ami jó, az megmarad, bármennyi változás történik is körülötte.

És tisztelgés is ez a könyv. A mindennapi betevő tisztelete. Az étel megbecsülését gyermekkorban tanuljuk meg. A tiszteletnek belülről kell fakadnia. Először csak azt jelenti, hogy az étellel nem lehet játszani, később azt, hogy csak annyit szedek a tányéromra, amennyit el is tudok fogyasztani, majd azt is, hogy az esetleges jólétnek nem szükségszerű velejárója a pazarlás. (…) Szüleim, mielőtt megszegték a kenyeret, keresztet rajzoltak rá. Ez a szokás nemcsak vallási gesztus volt, hanem elsősorban az étel tiszteletének a kifejezése. Szegjük meg ezzel az áhítattal minden ételünket, tanítsuk, neveljük gyermekeinket a munka tiszteletétre, amivel a mindennapi betevőt előállítják.

Lejegyezte, a gondolatokat válogatta és fotózott: Cserveni Gábor.
További képekért kattintson ide.