Hihetetlennek tűnő gyógyulástörténetek szólnak a székletátültetés sikeréről, amelyet világszerte egyre többen és egyre többféle betegség kezelésére alkalmaznak. Az eredményességét már tudományos igényű klinikai vizsgálatok is alátámasztják.

Alighogy Max Nieuwdorp belgyógyászrezidensként megkezdte munkáját az amsterdami Akadémiai Orvosi Központban, máris szomorú esettel kellett szembesülnie: egy 81 éves nőbetegük, akit húgyúti fertőzés kezelését követő komplikáció miatt vettek fel az osztályra, válságos állapotba került, kevés eséllyel a túlélésre. A hosszú kórházi tartózkodás miatt felfekvései alakultak ki, magas láz gyötörte, és képtelen volt bármilyen ételt magához venni. Heves hasmenéses és bélgyulladásos tüneteit aClostridium difficile nevű bélbaktérium okozta, amely az után telepedett meg a béltraktusában, hogy a húgyúti fertőzése ellen adott antibiotikus kezelés elpusztította az eredeti bélflóráját.

A C. difficile rettegett ellenfél, amely egyedül az Egyesült Államokban 14 000 pácienst öl meg évente; sokukkal a baktérium ismételten visszatérő támadásai végeznek. Az idős nőnél az ilyenkor szokásos módon a vancomycin nevű antibiotikum többszöri adásával próbálkoztak, ám - ahogy az gyakran megesik - a kórokozó ellenállóvá vált a kezeléssel szemben. Nieuwdorp nem tudott beletörődni betegük végzetébe. "Fiatal voltam és naiv" - magyarázza, miért kezdett elkeseredett kutatásba a PubMed orvosi folyóirat-adatbázisban, vajon akadhat-e még bármi, ami páciensüket megmentheti.

Így talált rá Ben Eiseman 1958-as közleményére, amelynek olvasása nyomán menten közölte feljebbvalójával: szeretne megpróbálkozni a székletátültetéssel.

Mikor látta, hogy beosztottja nem tréfál, a Nieuwdorp munkáját irányító Bartelsman doktor beleegyezett a kísérletbe. A terv amúgy egyszerű volt: alaposan kimossák az idős asszony vastagbelét - reményeik szerint a C. difficile állományával együtt -, hogy egy egészséges donortól, ez esetben a hölgy fiától származó egészséges bélbaktérium-flórával helyettesítsék annak tartalmát.

Ehhez a donor székletét sóoldattal összeturmixolták, és a kapott oldatot egyenesen a beteg vékonybelébe juttatták az orrán át bevezetett vékony csövön keresztül.

Három nappal a beavatkozás után, szinte hihetetlen módon, a beteg saját lábán távozott a kórházból. A sikeren felbuzdulva Nieuwdorp és Bartelsman további hat C. difficile-páciens kezelése mellett döntött a rákövetkező hónapokban. Közülük négyen azonnal felépültek, ketten pedig egy második donortól kapott ismételt székletátültetés után gyógyultak meg.

A leereszkedő mosoly, amellyel kollégáik az első kórházi tudományos ülésen fogadták Nieuwdorpék beszámolóját, mára rég a múlté. Általánosan elfogadottá vált, hogy a C. difficile-bélfertőzések egészséges donortól származó széklet átültetésével az esetek többségében gyógyíthatók. S ahogy szaporodnak a bél baktérium-ökoszisztémája és az általános egészségi állapot közti kapcsolatot bizonyító közlemények, a kutatók egyre hajlamosabbak úgy látni, hogy a kóros bélflóra teljes lecserélése még egy sor egyéb betegség kezelésének a kulcsát is a kezünkbe adhatja.

Ezek között nemcsak további bélbetegségek szerepelnek - mint a gyulladásos bélbetegség vagy az idült székrekedés -, hanem olyan, a béltraktustól látszólag független bajok is, mint a diabétesz vagy a rejtélyes krónikus fáradtság szindróma. Egyre több orvos hajt végre székletátültetést, sőt bármely páciensnek, akiben az elkeseredettség felülkerekedik a "fúj"-faktoron, az interneten részletes útmutatások állnak rendelkezésére, miként végezheti el saját magán a beavatkozást.

Ami Nieuwdorp szerint változatlanul hiányzik a székletátültetés igazán alapos tudományos megközelítése. Az amszterdami csoport idén januárban a New England Journal of Medicine-ben közölt munkája volt az első, amely a székletátültetést komolyan végigvitt klinikai teszt formájában tette próbára.

A hatásmechanizmus alapjainak jobb megértése céljából Nieuwdorp laboratóriumi kutatókkal is együttműködött. Reményei szerint ezek a kutatások teszik majd lehetővé az orvosok számára, hogy a székletátültetéstől egy kifinomultabb módszer, a kiválasztott baktériumtörzsek szelektív betelepítése felé lépjenek előre. Kollaboráló partnerei steril, baktériummentes körülmények között felnevelt egereken tanulmányozzák, milyen hatást gyakorol rájuk, ha egyik vagy másik specifikus baktériumtörzs kolonizálja bélrendszerüket.

Ám a széklet csak akkor lesz kiváltható mesterségesen összeállított baktériumegyüttesekkel, ha azok felveszik majd a versenyt a természetes bélflóra sokféleségével. Reményt keltő eredmények már akadnak: egy japán csoport egy 17 ártalmatlan Clostridium-fajból álló keverékkel gyógyított kolitiszos és hasmenéses egereket, kanadaiak pedig a széklet életközösségéből kiválasztott 33 fajjal reprodukálták a gyógyhatást.

Már az ókorban alkalmazták

Úttörő közleményében Ben Eiseman 1958-ban arról számolt be, hogy egy álhártyás bélgyulladásban szenvedő beteget folyékonnyá tett széklet beöntésével sikerült meggyógyítania. Páciensének tünetei nagyon hasonlóak voltak egy súlyos C. difficile-fertőzés tüneteihez, bár valószínűleg egy másik mikroba okozta őket. Nem ez volt az első példa a széklet orvosi célú hasznosítására: ételmérgezés és heves hasmenés hígított széklettel történő gyógyításáról a 4. században élt kínai orvos és író, Ke Hong tesz elsőként említést, és már a 17. századi Európában hasonló eljárással kezelték a tehenek bélpanaszait. Mégis, Eiseman cikkét néhány elszórt esetleírástól eltekintve több évtizedes csend követte. A módszer feledésbe merült; az antibiotikumok feleslegessé tették a primitív és visszataszító gyógymódot - gondolták akkor a legtöbben.

Eleinte maga Nieuwdorp se fogadott volna nagyban arra, hogy a Csipkerózsika-álmából felébresztett székletátültetés fényes karrier előtt áll. A hét beteg sikeres kezelése után posztdoktori ösztöndíjra jelentkezett, ahol évekig egy teljesen más téma kutatásával foglalkozott. Azonban a C. difficile-fertőzések, s köztük az antibiotikumnak ellenálló esetek továbbra is gombamód szaporodtak.

A végső lökést egy amerikai orvos sikeréről beszámoló újsághír adta: a minneapolisi gasztroenterológus, Alexander Khoruts egy nagyon súlyos állapotú C. difficile-beteget mentett meg a székletátültetés segítségével. Nieuwdorp ráébredt: meg kell győznie az orvostársadalmat a régi-új terápia létjogosultságáról, s az érvelésre csakis egy randomizált, ellenőrzött klinikai kipróbálás lehet alkalmas.

Nieuwdorpék klinikai tanulmányukban a székletátültetést a ma sztenderd gyógymódnak számító vancomycinkezeléssel, illetve a vancomycin és a vastagbélátmosás kombinációjával hasonlították össze. Bár eredetileg 120 beteget terveztek bevonni, a kutatást felügyelő bizottság 43 beteg után leállította a vizsgálatot: érvelésük szerint etikátlan lett volna folytatni, annyira nyilvánvaló volt a székletátültetés előnye a másik két beavatkozással szemben. A széklettel kezelt betegek 94 százaléka felépült, szemben a másik két kísérleti ág 31 és 23 százalékos eredményével.

EGYRE TÖBB ORVOS ALKALMAZZA

Egyes orvosok számára saját sikereik annyira egyértelműek, hogy nem érzik szükségét további bizonygatásnak. Egyikük, az ausztrál Thomas Borody 1988 óta több mint 3000 páciensén - a C. difficile-fertőzötteken kívül irritábilis és gyulladásos vastagbélbetegeken, székrekedéseseken, valamint ízületi gyulladásosokon - hajtott végre székletátültetést. Eredményeit néha publikálja; tavalyi cikkében például leírta, hogy a fekélyes bélgyulladással kezelt 62 páciensének 92 százalékában tapasztalt kisebb-nagyobb javulást, 68 százalékuknak pedig teljesen rendeződött az állapota. Randomizált klinikai kísérletet mégsem végzett soha, hiába tartják széles körben úttörőként számon.

Akadnak más orvosok is, akik biztató eredményeket közöltek olyan, az emésztéssel látszólag össze nem függő, ám a jelek szerint a bélflórával mégis valamiféle kapcsolatban álló kórképekben, mint a Parkinson-kór, az autizmus vagy a szklerózis multiplex. Ezek a megfigyelések azonban többnyire legfeljebb néhány elszigetelt eseten alapulnak, és érvényességüket semmiféle kontrollvizsgálat nem támasztja alá.

Ezért bír különös jelentőséggel a Nieuwdorp által rigorózus módon kivitelezett klinikai kipróbálás, amelyet a közeljövőben több, hamarosan lezáruló kísérlet is követni fog. Kanadai klinikusok a fekélyes bélgyulladáson, kínai orvosok pedig a gyulladásos bélbetegségek közé tartozó Crohn-betegségen dolgoznak.

A New York-i Lawrence Brandt, a székletátültetés másik nagy apostola újabb kipróbálást indított visszatérő C. difficile-fertőzéses betegekkel. Brandték kísérleti elrendezése főleg abban különbözik a Nieuwdorp-félétől, hogy placebocsoportot és ún. vak-kontrollt is alkalmaz. Nemcsak egészséges donorok, hanem maguk a betegek is adnak székletet, és vagy a saját mintájukat, vagy egy donorét kapják vissza - ám előttük és orvosaik előtt is rejtve marad, hogy ki melyiket. Mindeközben Nieuwdorp is belevágott egy második kísérletbe, melyben ezúttal a cukorbetegség előszobájának tartott, az elhízás nyomán gyakran kialakuló metabolikus szindrómát vette célba. Kedvező előjel, hogy egy tavalyi kísérletükben a sovány donorokból származó bélflóra betelepítése javította a metabolikus betegek inzulinra való válaszadó képességét.